a legszebb hangyász: portrésorozat

érdemes megnézni, milyen szépen szereti egymást két kis állatka (erről eszembe jut gyerekkorom egy félelmetes emléke, ami Elsüllyedt világok névre hallgatott. abban volt két kis sárga lény, akik talán hangyászok voltak... (?) 

a lap alján láthattok egy videót arról, milyen is, amikor egy hangyász egy lajhárpajtással találkozik!

üdv a kiscsaládnak...

kedves olvasóim, emberbarátok és lajhárok!

van rá esély, hogy a közeljövőben, nem találtok majd rám itt, ezen a helyen, ez esetben próbálkozatok itt!  egyrészt sokszorosan több lehetőség bújkál benne, mint itt, ahol rossz időszakokban forráskódos hülyeségeken kellett agyalnom, mikor erre igazából nem vagyok kiváncsi. ott lehet majd (sőt, már lehet!!!!!!!)  kommentezni, képeket és videókat nézegetni...

egyébiránt tudom, hogy lusta vagyok. viszont soha nem lustaságból nem írtam, inkább azért, mert a gondolatok a fejemben csak nem akartak mondatokba költözni, míg végül eljutottam odáig, hogy felesleges egyáltalán írni valamit. szóval rengeteg minden történt, csak ez nem jutott el idáig... sorry... tényleg...

egy ajánló:

augusztus huszonakárhányadikán (21. vagy 22. vagy 23. vagy 24.) tiszteletét teszi sárváron a RÉMEMBER, amire kéretik nagyszámban jönni, ugyanis a pesti két koncertet (sziget) leszámítva sehol máshol az országban nem fog megfordulni a UK-be menekült remek zenekar...

Kisebb sokként ért minket múlt hónapban a hír, miszerint február 28-án osztrák szomszédainkhoz érkezik egy koncert erejéig a francia Nouvelle Vague. Marc Collin (aki korábban már olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint az Air) agyából pattant ki pár éve a zenekar ötlete, majd Olivier Libaux gitárossal összefogva 2004-ben jelent meg az első album (Nouvelle Vague címmel), amellyel nemcsak gyors sikereket értek el, de bátran vállalhattak be egy 21 országra kiterjedő turnét is. Zenéjükben újra felfedezték a korai ’80-as évek legnagyszerűbb, bár néha feledésbe merült post-punk, new wave dalait és személyessé téve azokat visszahozták napjaink könnyűzenei életébe. Könnyed bossa-nova hangulatúra hangszerelték át a sötétebb tónusú számokat is dobokkal, akusztikus gitárral, amiket a gyakran depresszív és hihetetlenül érzéki hangú énekesnők daloltak vissza az eredetitől mégis különböző, leginkább a Café del Mar válogatásait idéző világba.

Tavaly megjelent Bande á Part lemezük (egy 1964-es Godard film címét viseli) sikerein felbuzdulva ismét koncertezni indult a zenekar, sajnos Bécsnél keletebbre már nem merészkedtek, ellentétben a tavalyi évvel, nem volt hát mit tenni, kilátogattunk Bécs külvárosába, az Arenaba, ami leginkább a Tűzraktérhez vagy Zsolnay gyárhoz hasonlítható azt leszámítva, hogy itt a lerobbant külsőbe is sok pénzt öltek bele és közelebbről nézve pedig meglepően high-tech hangcuccal szerelkeztek fel.

Előzenekarként magukkal hozták a Plexus Solaire nevű formációt, akik zeneileg oly távol állnak főszereplőinktől, hogy nélkülük talán még jobban sikerült volna az este. Erőteljes gitárhangok néhol countryt idéző beütéssel- dalaikra nemcsak mi, de a közönség egésze is viszonylag immunis maradt-, ez jut az előzenekaroknak, az akarattal kreált végighallgatás a közeledő nagy csoda reményében.

Tíz óra táján végül színpadra állt a Nouvelle Vague, öt énekesnő helyett „csak” kettőt hozva magukkal. De milyen kettőt! Kaptunk imádnivaló, hangjával bűvölő, édes kis Melanie Paint és a gyengédtől a földönfetrengő hisztérikusig minden színt végigjátszó Phoebe Killdeert. Az elsőként felhangzó Killing Moon (Echo & The Bunnymen), a Bande á Part nyitódala máris abba a fantáziába repítette a közönséget, amelynek izgalmasan otthonos világa már az albumok hangulatát is meghatározta. A közel két óra alatt eljátszottak mindent, amit csak óhajtottunk, gyönyörű ívet hozva ki a dalok egymásutánjából. Vidám táncolásba pörgettek minket olyan örök darabokkal, mint a Dancing With Myself (Billy Idol), Ever Fallen in Love (Buzzcocks), Guns of Brixton (The Clash), később egy másik dimenzióba andalodtunk a Dance with Me-vel (Lords of the New Church), Foresttel (The Cure) és Love Song-gal (P.I.L.), de mint legemlékezetesebb percek azok maradtak meg, amelyek pszichedelikus magasságokig röpítették a zenekart és közülük is leginkább az eszelős tekintetű Phoebe-t. Ezen dalok elszórt sorát nyitottta a Human Fly (The Cramps), ezt követte a koncert első csúcspontját jelentő nyolcpercesre húzott közönségénekeltető és örjítő Too Drunk to Fuck (Dead Kennedys). Phoebe Killdeer kerekperec egy az egyben lenyomta a közönséget, azt is megkérdőjelezném, mennyire volt tiszta az elméje azokban a pillanatokban, hiszen az imént említett dal még csak első állomása volt színpadi ámokfutásának, melyet a nyávogósra és „femme fatale-osra” fogott Heart of Glass (Blondie) folytatott. Persze hol maradna a hírérték magyar vonatkozás nélkül, úgy percre pontosan az aranymetszés táján vörös fényekben kezdett úszni a színpad és Phoebe elénekelte „bela lugusszi” halálát (Lugossi Béla, született Olt Arisztid) a Bauhaus-tól, amelynek már albumverziója is borzasztóan éjszakaira sikeredett a dermesztő effektekkel megspékelve.

Fél tizenkettő táján érkeztünk el az első búcsúdalhoz, amelyet még minimum négy követett, legalábbis ennyit voltam képes megszámolni. Hihetetlen hatással próbálták először lezárni a koncertet a szintén énekeltetős Friday Night, Saturday Morning (The Specials) című depresszív partidallal, de aztán rá kellett döbbeniük, Bécs ennél sokkal többet akar. Így jött vissza Manner of Speakinget (Tuxedomoon) énekelni Melanie egy szál gitárkísérettel, majd Phoebe egy szál dobkísérettel, ezután bedobták az aduászt: Love Will Tear Us Apart (Joy Division), ami talán egyértelműen kijelenthető, hogy a könnyűzene egyik felülmúlhatatlan magaslata, a közönség percekig skandálta a refrént, miközben zenész már nem is volt a színpadon… Ez a skandálás hozta vissza őket még kétszer, hogy előadásukban eddig még sosem hallott dalokat énekeljünk (Soft Cell – Tainted Love), kaptunk még idegtépőre lassított és szinte felismerhetetlen Just Can’t Get Enough-ot (Depeche Mode) és utoljára visszatérve a Too Drunk to Fuck azon verzióját, amely minden megfáradt jelenlévő számára túl hitelesen hangzott ahhoz, hogy ezt a napot még bármilyen formában folytatni lehetne. Kiözönlött hát szép lassan a jóllakott nép az Arena hangárjából és hozzánk hasonlóan vidám szívvel vette hazafelé az irányt, én például Bécsből Pécs felé.

 

 

Ezúton kérem minden Lajhárbarátunkat, hogy a februári Áldozásra illetve a 2006-ot összegző Nagygyűlésre ezen a fórumon igényeljék a jegyeket, melyek korlátozott számban kaphatóak. Egyúttal felhívom figyelmeteket, hogy a találkozó mostanáig kétes időpontja miatt legkésőbb 2007. január 20-a környékén induljatok el, elkerülve így a kínos késéseket. Figyelmetekbe ajánlom ezen kívül, hogy bár az Intercity járatain tilos számunkra a közlekedés, kedves emberbarátaink segítséget ajánlottak az utazás szempontjából, tehát a szerencsések sebessége Magyarország autópályáin elérheti a 160 km/h-t. Aki igénybe venné eme nagylelkű felajánlást, egyrészt igénylőlapján külön jelezze azt, valamint lélekben készüljön fel az elképesztő sebességre, nehogy túlterhelje magát a nagy sietség hevében.

Külön kérek mindenkit, hogy az utakon való átkeléskor fokozottan ügyeljetek, hiszen a gyakori balesetek egy kis odafigyeléssel elkerülhetőek lettek volna. Itt megjegyezném Kedves Lajhárbarátaim, hogy természetesen az elővigyázatosság gyakran sajnos nem elég, ezért legyünk mi azok, akik még jobban figyelünk az autósok, biciklisek, kamionosok, gyalogosok helyett is!

!!!   Egy óvatlan barátunk a tavalyi megnyitóra igyekezett: !!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A részletes program kidolgozás alatt áll, sok móka, kacagás várható, egy estényi felélénkülés a magányosok számára is.

Ami biztosan lesz:

- Sok kedves lajhár, akik mind szeretetre és csimpaszkodásra éhesek

- Vizes slaggok, algapucolók, gumírozott műfák, csobbanási lehetőség

- Kisvasút a terület bejárásához valamint a gyors közlekedés érdekében

- Áldozás jeles lajhárok vezénylésével

- Mászóverseny, pottyanóverseny, mosolygóverseny, lógóverseny, Activity

- Gasztronómiai különlegességek    

 

Activity:

                       

 

 

A tavalyi mászóverseny boldog győztese:

boldogulást mindenkinek! ne szóljon arról a hét, hogy mindig felteszik a kérdést: mit fogadtál meg? semmit. ha igaz az, hogy az egész év olyan lesz, mint annak első pillanatai, akkor félelmetes év lesz ez. én azokban a percekben nem voltam jól. megsemmisültek a tervek, a testem besokallt, most pihenni kell.

nyugodt pihenést mindenkinek és boldogulást.

ma meghalt Lázár Ervin... (furcsa fintor, hogy tegnap épp ezt a mesét tettem ide, meg példáloztam jobbra-balra... erre ma...)

a felismerés pillanata azok közé tartozott, mikor nem hisszük még el, hogy valóban megtörtént. kétkedve ülök és sírásba fúló gondolatok között próbálom megmenteni őt közülünk valónak... nem vigasztalhatom most magamat, hogy legalább találkoztam vele két éve és ő is, mint annyian mások, feltette a kérdést: mi leszek, ha nagy leszek? kedves nagysága már nem a látható világból sugárzott, szinte eltűnt már a széken... most, ha kinyitom egy könyvét, a beleírt üzenet már nem azt fogja jelenteni, hogy... most már szomorkás emléknek fog tűnni. a hősöm által fekete tollal befirkantott sorok... így lett sokadszorra is hős...

 

"Sok minden szerettem volna lenni életemben, de hős aztán soha. Lehet, hogy a valamikori kamasz most szemrehányón néz rám, de hol van az már..."

Így esett "moszkvai „hősiességem”. Többen gratuláltak: „Micsoda bátorság! Hallottuk, nem voltál hajlandó találkozni a nagykövettel.” Először nem is nagyon értettem. Kivel nem voltam hajlandó találkozni? Aztán lassan leesett a húszfilléres. Cseres Tibor volt akkor az írószövetség elnöke, az ő kíséretében mint hivatalos küldött utaztam Finnországba.

Csak a szocializmus kacskaringóinak beavatottja tudja (ha tudja), miért kellett Helsinkibe Moszkván keresztül utaznunk. Az értelemszerű órányi repülőút helyett több mint egynapos megpróbáltatás: előbb Moszkvába repülni, majd onnan a Vörös Nyíl nevű expresszel Helsinkibe. Visszafelé is ugyanígy, természetesen fordított sorrendben. Csakhogy ekkor, a menetrend okán-e vagy valami másért, nem tudhatom, egy egész napot Moszkvában töltöttünk. Nekem kapóra jött, mert pár évvel korábban turistaként megnéztem odakint egy sporteseményt, és a lelátón látványos barátságot kötöttem közrendű moszkvai urakkal és hölgyekkel, akiknek kalauzolásával a hivatalostól merőben eltérő arculatát ismerhettem meg a városnak. Például tőlük tudtam meg, hogy vodkát venni tejboltban célszerű, valamint azt is, hogy a fennálló rendszerért nem egyöntetűen lelkesedik a birodalom valamennyi állampolgára.

Itt az alkalom, gondoltam, egy újabb tejbolti vodkázásra. Némi telefóniai bonyodalmak után elővadásztam egykori cimboráimat, és megbeszéltük a találkozót. Mintegy végszóra, belépett a szobámba Cseres. Nagy megtiszteltetés ért bennünket, a nagykövet tudomást szerzett róla, hogy itt vagyunk, és meghívott bennünket a rezidenciájára. Más se hiányzott. Egy vodkás tejboltot és kétes egzisztenciájú cimborákat nagykövetre és rezidenciára cserélni! Több mint lehangoló. Hirtelen nem jutott más eszembe, hát azzal hozakodtam elő, hogy nincsen nyakkendőm. Márpedig nyakkendő nélkül ilyen előkelő hely közelébe se mehet az ember. Tibornak azért bevallottam a haverokat, nehogy eszébe jusson kölcsönadni egy nyakkendőt. Megértő volt, elment egyedül. Én meg már indultam a találkozóra, amikor pihegve jött egy úr, azt üzente a nagykövet, mehetek nyakkendő nélkül is, a fogadás nem protokolljellegű. Nagyon sajnáltam, sajnos, már elígérkeztem közben egy még kevésbé protokolljellegű találkozóra. Így nem találkoztam a nagykövettel. És kaptam itthon az elismerő oldalpillantásokat. „Te aztán karakán gyerek vagy!” Merthogy az a bizonyos nagykövet a párthierarchia magasabb köreibe tartozott, múltjában némi borzongató kágébés és ávéhás homállyal, amit nem illett kutyába venni. Mondtam volna, hogy: fiúk, halványlila gőzöm sem volt róla, ki az az ember, és ha tudom, könnyen lehet, ijedtemben nem a tejboltot választom.

De nem mondtam semmit, minek csorbítanám karakánságomat? Így lettem másodszor is „hős”. Látható, semmi közöm hozzá. S ha lett volna ezenkívül is valami hősi megmozdulásom, íme, írásba adom: az is csak tudatlanságom jótékony burájának köszönhető. És nagyon kérem az Urat, ne is kerüljek soha hősiességet kívánó helyzetbe. Amint ezt kívánom mindenki másnak is. Annyi kell csak, hogy mindenki békességben és megértésben tehesse a dolgát.

És egyúttal mélyen meghajlok az igazi hősök előtt."

(idézet: Hős voltomról)

 

Lázár Ervin élete, könyvei (letölthető)

Hét szeretőm

Mesék és történetek

október 8. régen volt. én meg nem törődtem veled kis szerencsétlen barmocska-blog. nem pótolom, nincs rá idő, de a nemtörődésemről eszembe jutott egy mese...

 

Lázár Ervin:

Vacskamati virágja

Ott állt Vacskamati Mikkamakka előtt. Kicsit sírósan, kicsit nevetősen - egyszóval úgy, ahogy szokott.

- Mikkamakka, ugye te mindent tudsz? - kérdezte reménykedve.

Mikkamakka elég komor képet vágott.

- Egyszer beszéltünk már erről - mondta mogorván.

- Na ugye! - mondta boldogan Vacskamati.

- Mit na ugye! - mérgelődött Mikkamakka. - Akkor megállapodtunk abban, hogy majdnem mindent tudok, avagy majdnem tudok mindent, vagyis hogy mindent majdnem tudok.

- Ez az, ez az, emlékszem - kiáltott Vacskamati.

- Emlékezni azt tudtok - morogta Mikkamakka. - Azazhogy csak emlékezni tudtok.

Vacskamati izgett-mozgott.

- Nem értem pontosan mit mondtál - mondta.

- Nem baj - legyintett Mikkamakka -, nem azért mondtam.

Vacskamati kicsit félénken azt kérdezte:

- Ugye, meghallgatsz?

Mikkamakka ábrázata azt mondta: meg hát.

- Egy kérdésem lenne - folytatta Vacskamati.

Mikkamakka ábrázata azt mondta: elő vele.

- Ugye nekem van születésnapom? - rukkolt elő a nagy kérdéssel Vacskamati.

Mikkamakka ábrázata azt mondta: de még mennyire.

- Tudtam, tudtam! - örült Vacskamati. - Hát mégis igaz.

- Születésnapja mindenkinek van - jelentette ki Mikkamakka.

- Jó, jó, ezt tisztáztuk - komorodott el Vacskamati -, de mikor?

- Hogyhogy mikor? - tárta szét a kezét Mikkamakka. - Nekem például december elsején.

- Neked - mondta fitymálva Vacskamati -, neked! De nekem mikor van?

- Honnan tudnám azt én? Neked kéne tudni.

- De nem tudom - mondta szomorúan Vacskamati.

Mikkamakka vakarta a feje búbját.

- Ajaj - mondta.

- Azazhogy mégsincs születésnapom - keseredett el Vacskamati.

- De ha egyszer van! - mérgelődött Mikkamakka.

Vacskamati nem tágított.

- Mikor?

- Például ma - mondta sarokba szorítva Mikkamakka.

Vacskamati felvidult.

- Kedden?

Mikkamakka bólintott. Nagy kő esett le a szívéről.

- Tehát minden kedden - virult Vacskamati.

- Azt már nem. Milyen kedd van ma?

- Április tizenötödike, kedd.

- Na, akkor ez az - emelte fel az ujját Mikkamakka -, április tizenötödikén születtél.

- Nem lehetne inkább kedd?

- Hogyhogy kedd? Hiszen kedd van.

- Hogy minden kedden születésnapom legyen.

- Még mit nem! Csak minden április tizenötödikén. Egy évben mindenkinek csak egyszer lehet születésnapja.

- Kár - mondta Vacskamati.

Mikkamakka mélyen elgondolkozott.

- Tényleg kár - mondta aztán, és újra gondolataiba mélyedt.

- De hiszen akkor... - kiáltott Vacskamati.

- Mit akkor?

- Ma április tizenötödike van!

- És akkor mi van?

- Hát a születésnapom!

- Jé, majd elfelejtettem! - ugrott fel Mikkamakka, és felragyogott az arca. - Isten éltessen!

Kiszaladt a tisztás közepére.

- Fiúk - kiabálta -, Vacskamatinak születésnapja van!

Elő is sereglettek mind. Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Bruckner Szigfrid, Aromo, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Ott sürögtek-forogtak Vacskamati körül.

- Isten éltessen, Isten éltessen! - kiabálták. Bruckner Szigfrid hirtelen elhallgatott. De olyan feltűnően, hogy a többiekbe is belefulladt a szusz.

- Mi történt? - kérdezte Nagy Zoárd.

- Csak... csak... elég furcsa - mondta Bruckner Szigfrid, és Vacskamatihoz fordult. - Már tizenöt éve ismerlek, és eddig egyszer sem volt születésnapod.

- De ma kedd van - mondta Vacskamati.

- Az mindjárt más! - kiáltott Bruckner Szigfrid. A többiek meg suspitoltak. Összedugták a fejüket, sutyuru-mutyuru. Vacskamati meg úgy tett, mintha nem tudná miről van szó. Pedig hozzá is elhallatszott, ahogy Dömdödöm azt mondja: ,,Dömdödöm.'' Ezt pedig csak az nem érti, aki mind a két fülére süket. Vagy még annál is jobban. Merthogy Dömdödöm azt mondta, adjunk ajándékot az ünnepeltnek, akinek tizenöt év óta ez a kedd az első születésnapja.

El is futottak mindjárt. Vissza is jöttek mindjárt. Na, és a kezükben, na lám, a kezükben, odanézz, a kezükben egy cserép virág! Lila is volt, zöld is volt, sárga is volt, kék is volt, csuda egy virág volt.

Úgy hívták: Vacskamati virágja.

Láttátok volna Vacskamatit! Irult-pirult, sápadozott, táncolt, ugrált, sikongatott, simogatta, dédelgette, becézgette, lehelgette a virágját. Igen boldog volt.

Hát így zajlott le az a születésnap.

Aztán elmúlt. Sok kedd elmúlt. De egyik sem volt Vacskamati születésnapja.

A virág meg! Uramfia! Szegény, szegény Vacskamati virágja! Azt hiszitek, törődött vele? Nem törődött. Azt hiszitek, öntözte? Nem öntözte. Azt hiszitek, kapálgatta? Nem kapálgatta. Azt hiszitek, rá is nézett? Nem nézett rá.

A virágnak odalett zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.

Egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy ,,dömdödöm''.

- Hallottátok? - mondta Ló Szerafin. - Dömdödöm azt mondta, hogy dömdödöm.

Hogyne hallották volna!

- Bizony nem gondozza a virágját.

- Bizony nem öntözi.

- Bizony rá se néz.

- Bizony hervadozik szegény virág.

- Bizony kornyadozik.

Így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos.

- Jaj, elfelejtettem - sápítozott Vacskamati. - Pedig az én virágom, Vacskamati virágja. Mindig tudtam. Ne haragudjatok.

- Hát akkor gondozd!

- Hát akkor öntözd!

- Hát akkor törődj vele!

A virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. Dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.

És két nap múlva azt mondta:

- Öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! Mi lesz már! Tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!

Na, erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.

- Mit képzelsz - mondta Ló Szerafin -, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!

- Zöldelleni!

- Sárgállani!

- Lilállani!

- ékelleni!

- Dömdödöm!

- Úgy határoztunk - mondta Bruckner Szigfrid -, hogy elvesszük tőled a virágot.

- Jaj ne! - esett kétségbe Vacskamati.

- De igenis elvesszük!

- Dömdödöm - mondta ekkor Dömdödöm.

Csodálkozva néztek rá.

- Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?

- Döm.

Megkérdezték hát a virágot.

- Akarsz Vacskamatinál maradni?

A virágnak szép virághangja volt.

- Igen - mondta.

- De hiszen nem öntözött!

- Tudom - mondta a virág.

- De hiszen nem kapálgatott!

- Tudom - mondta a virág.

- De hiszen rád se nézett!

- Tudom - mondta a virág.

- Aztán meg agyonöntözött.

- Tudom - mondta a virág.

- Agyonkapált.

- Tudom - mondta a virág.

- Sápadt lettél.

- Tudom - mondta a virág.

- Csenevész lettél.

- Tudom - mondta a virág.

- Akkor még miért maradnál nála!? - mordult rá Bruckner Szigfrid.

- Azért, mert szeretem - mondta a virág.

- Miért szereted? - háborgott Aromo.

- Csak - mondta a virág.

Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.

- Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután - mondta a virágnak.

A virág meg azt mondta:

- Hiszi a piszi.

És olyan boldog volt, amilyen még soha.

 

 

 

így szól a mese. legkedvesebb  mese. most, ha ezt az oldalt elkezdeném agyonkapálni, úgy sercegne mint szegény virág gyökerei a nagy sürgölődés közben... majd öntözgetem, hogy magához térjen... 

 

jegyek: muvelodesikozpont@sarvar.hu

vagy nálam, ahol csak értek...

 

jegyárak: elővételben vagy e-mailen előre 1800 huf

helyszínen 2400 huf

 

 

 

 

vége a vetítéseknek, túl vagyunk a filmeken, puccba vágva magunkat elrohanunk szombat este a pécsi nemzeti színházba. keresnénk a büfét, de illedelmesen pezsgővel kínálnak minket. három pohár után aztán befoglaljuk az emeleti páholyunkat, döbbenetben nézzük végig a gálát... ha lynch itt lett volna, kuncoghatott volna magában: nekem sem ment volna jobban... mert de finom a habos sütemény! és dr bubó meg a debella ápolónő hatalmas cicikkel! nem értjük az összefüggéseket, hogy mi miért van ott, mi köze egy nemzetköti fesztiválhoz... a díjakat dobálják, mi nem értjük, csak kuncogunk... ugyan minek mikrofon a felszólalók kezébe, hát még szegény díjazottak, akik az abszurditás után a realitásba visszahuppanva hallgattak a sajtótájékoztatón.

de ez még csak a 2. filmünnep volt, talán nincs hát miért kritizálni a hosszúra nyúlt üres csendeket és megbocsátható hibákat. jövőre végignyomjuk ugyanígy, lelkesen!

esténk azonban nem ért véget, beettük magunkat a diákzsűrivel a murphysbe, rábólintottunk a pezsgőre, leültettük asztalunkhoz a nyertes színészeket: ioana-t (iszonyú viszonyok), aki arról sem tudott, hogy a film részt vett a versenyprogramban. nagy roham volt, ahhoz pedig már fáradt volt szegény, hogy cicimutatós jelenetekről beszélgessünk; kifaggattuk gregort is (dórikám, a lelkesedésed felülmúlt mindent, nem láttalak még így szikrázni...!), a nagyszerű sírugrók nagyszerű főszereplőjét, aki fáradtsága és a wiskey-k mellett kedvesen viccelődött, sőt, eséllyel beígérte magát a filmes szakestre. jó volna hát, ha pár év múlva ilyen emberekkel (sok ilyennel) ünnepelhetnénk azt, hogy egyetemisták vagyunk...

Vegyes felhozatallal, de egyúttal kiugróan impozáns filmekkel nyitott a 2. Nemzetközi Filmünnep. Mielőtt belemélyedtünk volna a versenyfilmekbe, az ünnepélyes megnyitó mellett Jancsó Miklós szextetté bővült filmfolyamának legújabb Ede megevé ebédem címet viselő darabját tekinthettük meg, melyet az alkotók is elkísértek a pécsi premierre. Hatásos önreflexióival, kamerakezelésével hangulatában felülmúlja a megelőző két (akár három) darabot, ám a kiaknázottnak érződő szerepeket többször olcsó poénokkal leplezni próbáló dialógusok gyakran az erőltetettség szintjéig puhulnak, újdonságot a még fesztelenebbül kezelt idő- és térhasználat valamint az abszurditás fokozása jelent.

   A második nap az Urániában már teljes egészében a versenyfilmekről szólt. Sajnálatos, hogy kezdésnek a felhozatal talán leggyengébb filmjét választották, a Harcra fel! című észt versenydarabot, amely stílusjegyeiben legközelebb a Magyar vándorhoz áll, azonban Herendi Gábor filmjéhez legalább lélekben vagy pusztán magyarságtudatból kötődni tudunk, míg a Harcra fel! középkori honfelszabadító története nemcsak butácska paródiává degradálódik, hanem fárasztó és némileg zavaros anekdotázásba is süllyed. Ilyen kiábrándult szellemben ültem aztán be Radoslav Spassov Ellopott szemek (bolgár versenyfilm) című művére, hogy aztán visszatérhessen belém az élet, hiszen szépen formált, jól átgondolt, képeiben remekül megkomponált filmet készített. A történet hitelesen ágyazódik be a nyolcvanas évek Bulgáriájának történelmébe, finoman ábrázolva a főhősök érzelmi életét, bukásaikat, közös tragédiájukat és lassú összefonódásukat. A nap megkoronázásaként az Ünnep egyik díj-gyanús darabja került a programba, Jana Cvitkovica Sírugrók (szlovén versenyfilm) című filmje. Egy szerethető család és annak közvetlen környezetében játszódó történet nem is nevezhető igazi történetnek, inkább sorsok azon alakulásának, ahol az életek éppen átfordulnak egy boldogabb, majd keserűbb pillanatba. A pusztán szórakoztatónak induló film emberi tragédiákhoz ér és mélységet ás magának. Befészkelődik a gondolatainkba hihetetlenül erős képeivel és karakteres szereplőivel, mi, nézők pedig beugrunk a kamerával a sírgödörbe- a szórakoztató humor értékes alkotássá tágul.   A szerdai program filmjei is többféle hangulatot festettek fel: a horvát (Bocs a Kung Fu-ért) és litván (Te vagy én) versenyfilmek a lassú, melankolikus, filozofáló kategóriába sorolhatók, míg a román (Iszonyú viszonyok) film különös viszonyokat próbál feldolgozni fiatalos hozzáállással, egyben mélyebbre is akar ásni a történetben szereplő vérfertőző és leszbikus szerelem (?) nyilvánosságkerülő érzései között. A botrányfilmnek aposztrofált alkotás valójában inkább félszeg próbálkozás arra, hogy éretlen fiatalok életén keresztül mutasson be tabunak számító emberi kapcsolatokat, melyekből hiányzik a mély érzelmi-intellektuális háttér. Ehelyett a film sűrű hálóján csak pillanatokra szűrődik át a szexualitás, brutalitás, halvány perverzitás. Este az Egy bolond százat csinál című magyar remake díszbemutatójára került sor. A közönség lényegesen kicserélődött, megjelentek a kamerák, TV-sek, és mit sem törődve a Filmünnep artmozis jellegével, másfajta szellemiség került előtérbe elfedve az ötletszegénységet, felkapott színészek és felhajtás mögé bújva.   Csütörtök kora délután viszont már üresen tátongott a nézőtér, a páholyban kényelmesen elfért az összes lelkes látogató. A napot a szlovák Napsütés földje nyitotta, középpontjában négy munka nélkül maradt férfival, akik tehetségükhöz és mentalitásukhoz mérten élhető életet próbálnak megvalósítani. A szereplők kritizálható magatartása azáltal válik szerethetővé, hogy tetteik mögött felfedezzük az örök küzdő szellemet, amely a legkeserűbb pillanatokban is képes felülkerekedni a reményvesztett lelkekben is. Másodikként a lengyel versenyfilmet vetítették A harmadik címmel. Kisiklott érzelmi életű gazdag párt hoz össze valamiféle isteni erő egy titokzatos idegennel, aki kapcsolatukat boldogabb irányba tereli. A darab akár Ozon filmje is lehetne mind képi világában, mind karaktereiben, nem beszélve az elmosott befejezésről, ami emlékeztet minket arra, hogy minden történet csak egy apró epizód az egészből és azt meg kell tanulnunk boldogan végigélni. Másik érzelmi végletet láthattunk a Zuhanásban (lett versenyfilm)- itt az érzelmi erő embereket nem a boldogságra vesz rá, ellenkezőleg, akár életük eldobására is-mindezt Tarr Bélát idéző néhol kínosan és szükségtelenül hosszú, akadozó beállításokban. A nap zárásaként Vecsernyés János második rendezését, az Emeletet láthattuk, egy titkos szervezet szürkésre festett vízióját, mely szervezet képtelen megbékélni felelősségével és feleslegességével, gyerekesnek tűnő játékait húsvér embereken teszteli le, nem kímélve életet, érzéseket és nem törődve a háttérben húzódó valódi okokkal. És vár még ránk két izgalmas nap…

   A Filmünnep negyedik napján három újabb versenyfilmet és egy filmpremiert nézhetett végig az Uránia moziba látogató lelkes fesztiválozó. A sort a szlovák Napsütés földje nyitotta, középpontjában négy munkanélkülivé vált különböző korú, életvitelű, stílusú férfival, akik a jó üzlet reményében magánvállalkozásba kezdenek. Próbálkozásaik sorozatosan kudarcba fulladnak, összetartásuk meg-megszakad, hogy aztán összekovácsolódva újra nekifogjanak problémáik megoldásának- probléma pedig mindenütt van: gyereknevelés, baleset, telhetetlenség, önkínzás… A legnagyobb baj Tomassal van, aki képtelen szeretet adni és fogadni, önmagába zárkózva hibát hibára halmoz, megsért és megsértődik miközben széthullik körülötte az élete. A film mondanivalója tehát egyszerű: ne adjuk fel a küzdést és tanuljunk meg feltétel nélkül szeretni. Ezt a gondolatot filmnyelvileg is sikerült szépen megfogalmazni anélkül, hogy bármit túlságosan szájbarágna vagy épp túlbonyolítana a rendező. Egyszerű életigenlő szellem egyszerű környezetben- szépen megfogalmazva.

   Szellemiségében hasonlót fogalmazott meg A harmadik címet viselő lengyel film is. A történet itt közvetlenül három emberre korlátozódik, így finomabban képes kibontani az érzelmi kapcsolatot, mely a főszereplő házaspár múltban történt tragédiáját sejteti. Ebbe a kiábrándult, néhol elutasító közegbe kerül be „véletlenül” egy harmadik ember, akit mintha maga a gondviselés küldött volna azért, hogy a sebekkel teli múltat és jelent boldogsággá forassza össze. Műfaját tekintve a road movie-k közé sorolható, de ennyivel nem intézhetjük el a filmet. Az utazás során szépen rajzolódik ki a szereplők karaktere, állandó tusájuk, és ahogy olykor egyik, máskor a másik oldalára állnak, ha csak pillanatokra is. Olyan erős kötél húzódik házaspár és „idegen” között, mely aztán a hirtelen és szomorú búcsú pillanatában egységbe képes kovácsolni két lelkileg elbukott embert- Ozon filmjeit idézve…

   Két szeretet dicsőítő film után lélekakasztásnak tűnt Fred Kelemen Zuhanás (lett versenyfilm) című filmje. Nemcsak történetében jelent ellentétet- miszerint a szeretet ölhet, a tragédia elkerülhetetlen-, hanem képi világban is jelentőset ugrottunk könnyedtől a súlyként tornyosuló sötétségig. Tarr filmjeit idéző hosszúra nyújtott beállítások, jelentőségteljes üresség és hiányérzet.

  A folytatás némileg enyhített a Zuhanás képein, viszont lelkünket kezdte gyötörni a történet rémisztő víziójával. Vecsernyés János második rendezése, az Emelet egy titkos szervezet lélektelenségét fájdalmas utópiaként mutatja be. Az önmagáért az áhított célt- a rejtett igazságok megismerését- feladó illegális rendőrség bár bukásra van ítélve, halála előtt utolsót döf a feleslegességét megvilágító közismert személyiség, egyben apa sorsán, nem kímélve életet, érzéseket, kötelékeket. Premierekben láthatjuk Haumann Péter és fia arcán a gyötrődés állomásait, kezeinket pedig a moziszékbe markolva tartjuk vissza, hogy tehetetlenségünket az értelmetlen erőszak ellen ne öntsük mozdulatokba. Összeségében erős napot tudhatunk magunk mögött- pénteken ugyanitt!

   

   A pécsi Filmszemlék szellemét kívánja folytatni az egyelőre fiatalnak számító, ám annál ambíciózusabb 2. Pécsi Nemzetközi Filmünnep. Bár kísérteties (és véletlen) a hasonlóság Moziünnep és Filmünnep elnevezés között, ráadásul mindkettőt ősszel tartják meg, lényegüket tekintve összetéveszthetetlen a két rendezvény. Ez utóbbi 14 európai ország első és második filmes rendezői számára ad esélyt filmjeik szélesebb körű bemutatására. Míg a versenyfilmeket és közönségtalákozókat az Uránia moziban követhetjük nyomon október 3.-tól, érdemes alaposan végignézni a többi helyszín programjait is: az Apolló moziban további 14, a versenyprogramban szereplő ország „slágerfilmjeit”, a Jókai téren rajzfilmeket mutatnak be; az Ifjúsági Házban az elmúlt két év magyar koprodukciós filmjeiből válogathatunk; a Dante kávézóban egyetemek és főiskolák rövidfilmjeit vetítik; a Művészetek Háza a nyílt szakmai programoknak és jazzkoncerteknek, a port.hu sátor pedig a könnyűzenei kocerteknek ad otthont.

   A versenyfilmeket az öttagú nemzetközi zsűri mellett idén a PTE-BTK Mozgókép- és Médiatudományi tanszék hallgatóiból álló diákzsűri is értékeli, az Arany Benjámin díjat kiérdemlő filmet a fesztivál záróakkordjaként újra megnézhetjük az Urániában. Kiss Miklós előválogatózsűri-tag elmondása alapján bár vegyes minőségű a felhozatal, vannak kiugró filmek, mint a szlovén Sírugrók (rendezte Jan Cvitkovic) és a lett Zuhanás (rendezte Fred Kelemen).

   A szervezők természetesen folytatni kívánják a rendezvényt, a jövőben szívesen látnák viszont a korábbi években ezen a fesztiválon feltűnt művészeket. Reményeik szerint az évek során felhalmozódó referenciák és jó hírnév alapján az ideérkező filmek már megkeresés, hívás nélkül is itt lesznek, és 2010-re nemzetközi szintű, elismert fesztivált tudhatunk városunknak.

   Mivel rengeteg kísérőprogram közül választhatunk (kiállítás, közönségtalálkozók, koncertek, Lucullusi mozifieszta és exkluziv filmvetítés a Nádor szállodában) gyanúsan növekszik a veszély, hogy az ünneplésre okot adó versenyfilmek és premierfilmek háttérbe szurulnak. Október 2-7. között tehát irány a mozi, hogy Pécsre jó szívvel aggathassuk rá az „új európai film fővárosa” megtisztelő címet is.

sorozatos balszerencse. kiugrott bokák, beteg anyuka, apró bibik és állandó ütközések. pénztartalék hiányában pénz nélkül éldegélek, megváltásként várom az októbert, amikoron újra lesz majd miből költeni. konzerv és liszttartalékainkból építkezünk, közben szorgosan járunk az egyetemre, remek filmeeket nézünk. nagy hatással volt rám például a kék bálvány, melyből kiderült, az usa.ban mindenki korrektül beszéli a magyart és egyben meglett a buta szőke nő alaptípus vagy inkább a fajalapító, így aztán rajta hát okos szőkék, van kit okolni a hitelrontásért. ezenkívül tajvani filmeken kattogtunk: hou és huncut felhőcske. kár, hogy vége a dinnyeszezonnak...

a freeblog anyádat... néha szétesik a kép, error, not found, bang, bang. pillanatok kérdése és el kell tűnnöm a gép elől, de ha minden jól megy 2 héten belül meglesz a net az albérletben, aztán akkor ihajj lesz, meg pikk. most csak egy gyors üdv veszprém citybe, egy szombathelyre, egy sárvárra, egy pécsre, egy pestre, meg egy valahova olaszországba, bízva bízván, hogy októberben én is ott lehetek! gábor! szólj, hogy akkor mehetek-e! zizeg a föld a talpam alatt.

sikeres kommunikációs órafelvétel... itt csücsülök a mátrixban, oda a kézremegés, minden fasza, rádiós gyakorlat hétfő este, éljen minden... remek félévünk lesz.... csodás lesz, már érzem. ha holnap összejön a kortárs ázsia filmen, még a végén tényleg boldog leszek. most pedig itthagyon az internetet, mert mint kis hülye egyetemista nincs több pénzem percenként 5 forintra, hogy csak úgy lógassam a lában... csók mindenkinek!

augusztus 31. csütörtök

pakkhalmok a nappaliban és pakkhalmok az előtérben. a pakkhalmok a telitankolt autóra várakoznak. én azt várom, hogy a pakkhalmokat a telitankolt autóba pakolhassam.

a szobámban egy darab pakkhalom sincs, csak amolyan maradékok, amik mindenképp nélkülözhetőek, amik nélkül elképzelhető a boldogság pécsett is. átaludtam az utolsó éjszakám, megettem az utolsó reggelim, csutka hajamat az itthoni zselével varázsoltam csodássá, most búcsút intek, és végignézem, ahogy anyuka szomorkásan mindent odaad, hogy nekem ott messze minden legyen. nyárvég hangulat abban a tudatban, hogy megint valami jó fog kezdődni, csak más lesz mint eddig. ez zúg: változtatni meg kell tanulni.

most dolgozik az agyam. terveket sző konyhákra, zuhanyfüggönyökre, pénzkeresésre, kávéfőzőre, lepedőkre, polcokra. megint nem fogom látni a szobám. a kiürült szobát sem nagyon. ez az itthon lesz az otthon, és az ott itthon lesz. ha ideér a telitankolt autó, a változás megkezdődik és feszült várakozzással és merengéssel vegyesen új élet kezdődik.

nincs új a nap alatt. 

újabb remek eseményt köszönthetünk az ősz második napján sárváron! nézzünk előre bátran a jövőbe, bízzunk a szép időben és ne higgyünk a zöld szójában!

tessék. mikor majd kipihentem kellene kelnem, akkor nem tudok rendesen aludni. ramaty idő van. szerencsére akad biztos pont a nagy punny közepén... kedves gáborral bepakoltuk magunkat a moziba és megnéztük az erost. nincs mit tenni. wong kar-wai söpör. azon töprengek, kiket nem söpör le. na jó, nem söpör le mindenkit, de istentelenül jó amit csinál.

www.kontextus.hu/hirvero/film_2005_1020.html

 

nincs megállás a szeretésben.

állóvíz van errefelé. mozdulni kell. vagy legalább vásárolni- az nyugtat... hülye nők. ebben élem ki a nőségem. meg a főzésben. csók

csendes a hét. hugi bezizzent a vasárnapi sziget miatt. azt kérdezgeti már most, hogy mit vegyen fel. nem lesz eső, gentleman-en sütni fog a nap. ez nem cure, itt nem az eső kötelező...

sok dolog van, ami nekem nem való, egyik ilyen a motoros találkozó. na, nem is mentem el, csak még mielőtt megbokrosodnának az emberek, tartottam egy rövidebb vizitet. ez nem az a vizit, amit betiltottam, egy olyan, ami még nincs betiltva. lehet, hogy egyszer be lesz, de az még nem most van. ha valaki ezt is betiltja, kénytelen leszek ezt a bejegyzést átírni így: csak még mielőtt megbokrosodnának az emberek, tartottam egy rövidebb látogatást. sárváron. találkoztam sok mindenki mellett pepivel is, aki két emberrel érkezett: őrült gáborral és tímeával. engem tímeának hívnak. íme, itt lehet megnézni tímeát (vagy a nevesítés be van tiltva? ez rosszhírkeltés. renomérontás... nem is tímea, andi ő. íme andi...) meg itt. itt is talán. 

az estét aztán kellemesen töltöm, ráérősen, hogy jó legyen. vasárnap reggel meg az az érzés, mikor az embert kirakják a buszból, ami hazavitte volna. ki az esőre. ez van. mit várni?

rossz hangulat telepedik. megbántódás érződik. meg nemengedés. aztán meg nincsen pénz az albira... aha. remek. van olyan, hogy családfő?