Kisebb sokként ért minket múlt hónapban a hír, miszerint február 28-án osztrák szomszédainkhoz érkezik egy koncert erejéig a francia Nouvelle Vague. Marc Collin (aki korábban már olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint az Air) agyából pattant ki pár éve a zenekar ötlete, majd Olivier Libaux gitárossal összefogva 2004-ben jelent meg az első album (Nouvelle Vague címmel), amellyel nemcsak gyors sikereket értek el, de bátran vállalhattak be egy 21 országra kiterjedő turnét is. Zenéjükben újra felfedezték a korai ’80-as évek legnagyszerűbb, bár néha feledésbe merült post-punk, new wave dalait és személyessé téve azokat visszahozták napjaink könnyűzenei életébe. Könnyed bossa-nova hangulatúra hangszerelték át a sötétebb tónusú számokat is dobokkal, akusztikus gitárral, amiket a gyakran depresszív és hihetetlenül érzéki hangú énekesnők daloltak vissza az eredetitől mégis különböző, leginkább a Café del Mar válogatásait idéző világba.
Tavaly megjelent Bande á Part lemezük (egy 1964-es Godard film címét viseli) sikerein felbuzdulva ismét koncertezni indult a zenekar, sajnos Bécsnél keletebbre már nem merészkedtek, ellentétben a tavalyi évvel, nem volt hát mit tenni, kilátogattunk Bécs külvárosába, az Arenaba, ami leginkább a Tűzraktérhez vagy Zsolnay gyárhoz hasonlítható azt leszámítva, hogy itt a lerobbant külsőbe is sok pénzt öltek bele és közelebbről nézve pedig meglepően high-tech hangcuccal szerelkeztek fel.
Előzenekarként magukkal hozták a Plexus Solaire nevű formációt, akik zeneileg oly távol állnak főszereplőinktől, hogy nélkülük talán még jobban sikerült volna az este. Erőteljes gitárhangok néhol countryt idéző beütéssel- dalaikra nemcsak mi, de a közönség egésze is viszonylag immunis maradt-, ez jut az előzenekaroknak, az akarattal kreált végighallgatás a közeledő nagy csoda reményében.
Tíz óra táján végül színpadra állt a Nouvelle Vague, öt énekesnő helyett „csak” kettőt hozva magukkal. De milyen kettőt! Kaptunk imádnivaló, hangjával bűvölő, édes kis Melanie Paint és a gyengédtől a földönfetrengő hisztérikusig minden színt végigjátszó Phoebe Killdeert. Az elsőként felhangzó Killing Moon (Echo & The Bunnymen), a Bande á Part nyitódala máris abba a fantáziába repítette a közönséget, amelynek izgalmasan otthonos világa már az albumok hangulatát is meghatározta. A közel két óra alatt eljátszottak mindent, amit csak óhajtottunk, gyönyörű ívet hozva ki a dalok egymásutánjából. Vidám táncolásba pörgettek minket olyan örök darabokkal, mint a Dancing With Myself (Billy Idol), Ever Fallen in Love (Buzzcocks), Guns of Brixton (The Clash), később egy másik dimenzióba andalodtunk a Dance with Me-vel (Lords of the New Church), Foresttel (The Cure) és Love Song-gal (P.I.L.), de mint legemlékezetesebb percek azok maradtak meg, amelyek pszichedelikus magasságokig röpítették a zenekart és közülük is leginkább az eszelős tekintetű Phoebe-t. Ezen dalok elszórt sorát nyitottta a Human Fly (The Cramps), ezt követte a koncert első csúcspontját jelentő nyolcpercesre húzott közönségénekeltető és örjítő Too Drunk to Fuck (Dead Kennedys). Phoebe Killdeer kerekperec egy az egyben lenyomta a közönséget, azt is megkérdőjelezném, mennyire volt tiszta az elméje azokban a pillanatokban, hiszen az imént említett dal még csak első állomása volt színpadi ámokfutásának, melyet a nyávogósra és „femme fatale-osra” fogott Heart of Glass (Blondie) folytatott. Persze hol maradna a hírérték magyar vonatkozás nélkül, úgy percre pontosan az aranymetszés táján vörös fényekben kezdett úszni a színpad és Phoebe elénekelte „bela lugusszi” halálát (Lugossi Béla, született Olt Arisztid) a Bauhaus-tól, amelynek már albumverziója is borzasztóan éjszakaira sikeredett a dermesztő effektekkel megspékelve.
Fél tizenkettő táján érkeztünk el az első búcsúdalhoz, amelyet még minimum négy követett, legalábbis ennyit voltam képes megszámolni. Hihetetlen hatással próbálták először lezárni a koncertet a szintén énekeltetős Friday Night, Saturday Morning (The Specials) című depresszív partidallal, de aztán rá kellett döbbeniük, Bécs ennél sokkal többet akar. Így jött vissza Manner of Speakinget (Tuxedomoon) énekelni Melanie egy szál gitárkísérettel, majd Phoebe egy szál dobkísérettel, ezután bedobták az aduászt: Love Will Tear Us Apart (Joy Division), ami talán egyértelműen kijelenthető, hogy a könnyűzene egyik felülmúlhatatlan magaslata, a közönség percekig skandálta a refrént, miközben zenész már nem is volt a színpadon… Ez a skandálás hozta vissza őket még kétszer, hogy előadásukban eddig még sosem hallott dalokat énekeljünk (Soft Cell – Tainted Love), kaptunk még idegtépőre lassított és szinte felismerhetetlen Just Can’t Get Enough-ot (Depeche Mode) és utoljára visszatérve a Too Drunk to Fuck azon verzióját, amely minden megfáradt jelenlévő számára túl hitelesen hangzott ahhoz, hogy ezt a napot még bármilyen formában folytatni lehetne. Kiözönlött hát szép lassan a jóllakott nép az Arena hangárjából és hozzánk hasonlóan vidám szívvel vette hazafelé az irányt, én például Bécsből Pécs felé.
Mondj valamit
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelező, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
